Nem hagyjuk magunkat, bármi is történjen

1844 az adventisták számára egy fontos dátum. Ma már úgy tekintünk vissza az akkor történtekre, mint a felekezetünk megalakulásának mérföldköveire. Az akkor élő alapítóatyák azonban egyáltalán nem így élték meg a történteket. A Jézus második eljövetelét váró Hiram Edson így számolt be arról, amit átélt: „Vártuk az Urat, míg az óra éjféli tizenkét órát ütött. Elmúlt a várakozás napja, s csalódásunk bizonyossá vált. Legszebb reményeink foszlottak szerte, és olyan gyászos lelkület uralkodott el rajtunk amilyet addig nem tapasztaltunk. Úgy tűnt, hogy az a fájdalom sem szárnyalta volna túl ezt az érzést, ha összes földi barátunkat elveszítettük volna.”

Úgy tűnt számukra, mintha az egész életük egy kudarc lett volna. Úgy érezték a Biblia tévedés, nincs Isten. „Az egész csak egy ravaszul kitervelt mese” – suttogta a fülükbe egy baljós hang. Egészen másnap hajnalig keservesen sírtak. Gondoltad volna, hogy egyszer ebből a mozgalomból egy 20 milliós világegyház lesz?! Hát én nem.

Bennünket is sokszor érnek óriási csalódások: amikor nem úgy alakul az életünk, mint ahogy elterveztük, vagy amikor kiderül, hogy a világ, amit olyan barátságosnak és szépnek gondoltunk, tele van összetörtséggel és sötétséggel. Azonban gondolj bele, hogy egy olyan csapatnak vagy a tagja, akik arról híresek, hogy amikor minden reményük összeomlott, akkor is úgy döntöttek, hogy felállnak. Adtak egy újabb esélyt Istennek, és rájöttek, hogy éppen a halál árnyékának völgyében van Isten a legközelebb hozzájuk. Isten jelenléte nem hagyta el őket, hanem erőt adott arra, hogy újra felálljanak.

Kihívás: Lehetséges, hogy téged is sötét gondolatok emésztenek, vagy óriási csalódásokon mentél keresztül a múltban. Ilyenkor próbálj arra visszaemlékezni, hogy egy olyan csapat tagja vagy, akik ha ezerszer esnek is el ezerszer fognak felállni: mert van mellettünk Valaki, akinek a jelenléte felemel.

Henter Zsombor