Mottó
Kisteleken voltunk egy növendékhangversenyen a lányokkal. Volt ott egy talán 8 éves fiúcska, aki dobolni tanult. Kb. egy óra telt el, mire ő is sorra került. Ügyesen kiment a színpadra, leült a hangszerhez, beállította a szék és a dobok magasságát. Ez alatt vele szemben a tanár előkészítette a zenét, amelyre dobolt, majd egymásra néztek, és intették a fejükkel, hogy mehet. A zene elkezdődött és ekkor született meg a csoda. Onnantól kezdve a fiú egy pillanatra sem vette le a tekintetét a tanáráról, végig őt figyelte. Nem a hangszerre nézett, nem a közönségre, hanem az előtte álló emberre, akitől tanult. És ami még nagyon megfogott: a tanár sem vette le a szemét a diákról, végig intette a fejével a ritmust; ha elrontotta egy picit, mutatta: gyerünk tovább. Teljes összhangban figyelték egymást egész végig. Nagyon megragadott ez a néhány perc, olyannyira, hogy be kell vallanom, nem is a zenére figyeltem, mert ez az összhang a két ember között felülmúlta azt. Néhány nappal később